„Véget ért az RTL II Szelfi című műsora, az a kísérleti projekt, melynek magam is alanya voltam. Abban bízva vágtam bele, hogy részt vehetek egy apró forradalomban, melynek során a reality műfaját megtisztítjuk a szilikoncsöcsöktől meg a slusszkulcs-sebességgel pörgő faszoktól, röviden a szórakozóhelyek vécéiből castingolt emberi törmeléktől.
Szégyennel terhes keserűséggel jelentem: a forradalom elmaradt. A kiábrándulás még csak nem is előzmény nélküli: a műsornak eredetileg szánt címet, a »Connected«-et az RTL döntéshozói hamar lecserélték a kínosan közönséges és proli hangzású »Szelfi«-re. Hiszen egy szándéka szerint valódi sorsokat, drámákat és kríziseket bemutató műsorfolyam számára ugyan mi lehetne jobb asszociációs objektum, mint a tini picsák kedvenc időtöltése: a csőrcsücsörítés, a hazug boldogság mindennapos demonstrálása a facebookon. Ha három szóban kell megfogalmaznom, hogy kik lehettek volna ennek a műsornak a nézői, azt mondom: akik nem szelfiznek. Akiket a hideg ráz a szótól is, hogy szelfi.
De nem érdemes siratni a címet, hisz az azt kiötlő Geszti Péter nélkül aligha tudta volna a műsor ilyen jól elszigetelni magát az esetleges közönségétől, és nem sikerült volna megkímélnie őket a közelgő csalódástól. Hamarosan nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a több évtizedes tapasztalat, amit a csatorna a Fókusz és hasonló műsorok gyártása során felhalmozott, mára olyan egyetemes nyelvvé vált, amelyből ha akar sem tud kilépni. Képtelen az emberi drámát és esendőséget azt megillető keretbe foglalni. A Connected magyar változatának végzete, hogy készítői a gyártás utolsó napjáig nem döntötték el, tényleg el akarják-e készíteni a kőkemény, belemenős és durva eredeti verziót, vagy inkább forgatnak egy Győzike Showt fehér emberekről, amelyben indőnként hülyére veszik a nézőt, máskor meg kikacsintanak rá, hogy együtt nézzék a szereplőt hülyének. A tokaji aszú és az emberi húgy házasítása a papiforma szerint alakult: a húgy kiütéssel győzött.
Nagyon fájdalmas volt azt hallani egy-egy szereplő valóságosabb és őszintébb pillanata során, ahogy beúszik valami retkes popsláger. A készítők újra meg újra úgy érezték, muszáj jelezniük: itt a dráma, most kell meghatódni. Csakhogy ha valami nem történik meg, az a zenétől sem fog, ha viszont megtörténik, és rátolod zenét, a néző azt érzi, hogy a legolcsóbb eszközökkel manipulálod, és ettől befeszül. A dráma nem oldódik úgy a limonádéban, mint a kockacukor. Nem lehet minden műsort - különösen egy rétegműsort - a Mónika Show közönségének szintjére rugdosni. Nem lehet mindig úgy kommunikálni, mintha tarifacsomagot, illatszert vagy szénsavas üdítőitalt adnál el. A készítőknek épp ezt a komfortzónát kellett volna elhagyniuk ahhoz, hogy ízléses és értékes tartalom szülessen.